mushotoku

Szlovákiában 2015. februárjában ismét népszavazás lesz. Nem is akármilyen. Ezúttal a család nemes intézményének megmentését tűzték zászlójukra az előre megfontolt szándékkal megosztottságot és gyűlöletet keltők.

Ügyesnek is mondható kérdésekkel álltak elő, amelyek kiválóan alkalmasak kirekesztésre, megbélyegzésre, na meg főleg figyelemelterelésre. A valódi családi értékek óvását, továbbadását a legkevésbé sem szolgálják.

Hihetetlen mennyi, első látásra értelmesnek és műveltnek tűnő egyén osztja kacifántos logikájukat. Szerintük a család egysége néhány felebarátunk jogainak megnyirbálásával, életmódjuk megbélyegzésével érhető el a leginkább. Nahát! Ahogy a világbéke is otthon kezdődik, ugyanúgy a családi élet eszenciáját is mindenki a saját, közvetlen családjában kezdje el ápolgatni, erősíteni.

Jó néhány habzó szájjal „igenező”, élszavazó személyes családi élete, feleségével vagy/és gyermekeivel való kapcsolata távolról sem nevezhető ideálisnak vagy igényesnek. Nem a másképpen élők, másképpen érzők létjogosultságát kellene górcső alá venni. Sepregessünk először talán a saját házunk tájékán!

Az istenadta nép (meg a legszámítóbb vezetői) viszont gondolkodás nélkül magukévá teszik ezt az ízléstelen és ostoba színjátékot.

Naná, hogy gondolkodás és együttérzés nélkül, hiszen másképpen nem működne, nem működhetne.

Nyilván nem védhetem és nem ítélhetem el egyik tábort sem, főleg mert sehol sem látok valós táborokat. Nem húzódik semmilyen (még képzeletbeli sem) vonal azok között, akik a családot két nő, két férfi, esetleg a hagyományosabbnak tartott férfi és nő kapcsolatának tekintik.

Emberi értékükből egyik hozzáállás sem von le egy fikarcnyit sem, ahogy egyértelmű, hogy nem is ad hozzá.

Szabadabb , nyitottabb társadalomból nézve, az a legzavaróbb és legfurcsább az egészben, hogy egy ennyire átlátszóan szűklátókörű népszavazás egyáltalán megvalósulhat.

Nevetséges is lehetne, ha nem látnám a „szent ügy” mosolytalan erőltetőinek lázas igyekezetét. Kísértetiesen emlékeztetnek Jézus keresztrefeszítőire és megcsúfolóira. Néhány helyen már olvastam és hasonlóképpen vélekedek, miszerint igaz keresztények között fel sem merülhet egy ilyen sértő tartalmú "népsavazáson" való részvétel lehetősége. Jézus annak idején magáénak érezte, vallotta kora társadalmának kirekesztetjei sorsát is. Kései követői láthatóan nagyon sok lényeges dologról megfeledkeznek.

A szavazáson való részvétel helyett mindenki töltheti értelmesebben az idejét. Olvashatna akár Albert Schweitzertől néhány sort az élet tiszteletéről. A mester gondolatain való rendszeres elmélkedéssel mindenki elkerülheti  a folyamatos ellenségkép kreálásának illuzórikus szükségét.

Milyen eredeti gondolat, írja Száraz Miklós György, az egyik szárnyaló szellemű írásában. Mint amikor azt mondják, folytatja, a rendezés hatásvadász. Hát igen, a rendező hatásra vadász. A szobrász, a költő, meg az író is.

Ismertem néhány politikust. Írhatnám azt is, hogy ismerek néhány politikust, de világuk oly távoli, oly érdektelen számomra, hogy kertelés nélkül használhatom a múlt időt. Hiszen engem sokkal magasztosabb dolgok érdekelnek, mint azt a néhány felkapaszkodott, a mindennapi életet csak kirakatból ismerő, bizarr értékrendű szerzetek. Én ráérek. Nekem van időm. Nekem fontosak az emberek, a gyerekek, a tenger, a mókusok és a nők. Én sikerek helyett a zergéket hajszolom, csak hogy lássam sokkal ügyesebbek nálam. Én önmegvalósítás helyett verset olvasok, vagy elalszom versolvasás közben. Ez van. Ambícióhiány. Sziesztából ébredve kócos szakállal, fejlett öniróniával mosolygok önmagamon. Mert sikertelenül is szemtelenül boldog vagyok. Meg roppant önkritikus. Meg persze szerény. A végtelenségig.

- Azért a politikus sem mind egyforma – tűnődtem a minap nagyvonalúan.
Persze nem kell sok idő, és bizony nagyon is egyformák lesznek. A kapitálissá fejlesztett szűklátókörűség egyéb sajátosságaik mellett csak jelentéktelen szépséghibának tűnik. Nem is tudom, hogy minek kezdtem el írni erről. Ezekről. Most lesz az, hogy egy huszáros, de felettébb szellemes húzással, átadom a szót Száraz Miklós György elvtársamnak. Hm, elvtárs. Ettől a szótól elvörösödik az ember. Főleg, ha annyira elvtelen, mint én. A Vörösök ugye mind elvtársak voltak? Nem is ismerem a Gyurit, Györgyöt, Mikit, vagy Száraz urat. Talán megbántja magát, ha a szeme elé kerül ez az öncélú bratyiskodás. Talán feldühödik. Talán találkozhatnánk kedvenc pueblo blancomban, a szieszta után frigilianai bort inni. Azt a fajtát, melynek minden cseppjét évi legalább 3000 órányi napsütés hevíti. Nem beszélünk majd, csak borunkat lassan kortyolgatva, olivát, „miel de caña-s” kecskesajtot, finomabbnál finomabb „tapasokat” rágcsálva bámuljuk a tengert. Vagy éppen a hegyeket. Csatangoló kutyát látva mindketten elmosolyodunk, hiszen mindketten az andalúziai kutyák nagy csodálói vagyunk. Politikára hetekig nem gondolunk.

Lássuk csak. Az éjszakai, mediterrán, céltalan séták kedvelője időnként ilyeneket álmodik:

„Valamelyik éjjel azt álmodtam, politikus vagyok. Miért tagadnám: jó volt. Mocorgott bennem valami, hogy ez nem az én világom, jobb szeretek én budai borkimérések, orgonabokros kerthelyiségeiben ücsörögni, görög vagy andalúz kikötői kocsmákban vörösbort szopogatni. Catullust, Lukianoszt vagy Thornton Wildert olvasni, kabócaüvöltéstől zengő olajligetekben, füstszagú paratölgyesekben barangolni. Ám a hatalom vonzása erős, a hatása kábító, így hát sutba dobtam a kételyeimet, és tovább törtem a hatalomra. Mígnem egy éjszaka, felhívott a legjobb barátom.
- Te a hatalomra törsz – mondta számon kérően.
- Mi tagadás - feleltem. – De tele vagyok jó szándékkal.
- Ne beszélj mellé! – kötötte az ebet a karóhoz egykori barátom. – Te a hatalomra ácsingózol.
- Nem ácsingózom – igazítottam ki az ostoba embert. – Ragaszkodom hozzá.
A pontos fogalmazáshoz. Az ácsingózik, akinek valamije nincs, de szeretné, hogy legyen. Nekem van. Csak hát a hatalom sosem elég. Több kell. Mindig több. Igazságos Mátyás király, igazságos Karóbahúzó Vlad, igazságos hódító Szulejmán is mesélhetne erről neked.
Szimpatikus voltam magamnak álmomban, mert hatalomra törtem, de tiszta eszközökkel törtem hatalomra. Hazudtam ugyan, csaltam, loptam, ígértem fűt-fát, nem tiszteltem apámat és anyámat, megkívántam felebarátom feleségét, lányát, anyját, fiát, házát, kocsiját, cégét, kutyáját, végül felebarátomat is, de mindezt nem élvezetből vagy gonoszságból tettem, hanem a szent ügy érdekében. Hogy még többet összekaparjak, ezáltal tovább nőjön a hatalmam, és a több hatalom birtokában még több jót tegyek. Ilyen egyszerű ez. Éreztem, hogy jó ember vagyok. Jó ember, jó úton. Mert mi a legtöbb, amit egy jó vezető adhat a népének? Önmaga. Álmomban jó vezető voltam. Hogy disznó is voltam? Hát istenem. Hogy hol sárban henteregtem, hol meg a felebarátaim feleségeinek az ágyában? Rémlik valami. Hogy piáltam, mint a kefekötő? Hogy szívtam is? Legyen igazatok. Nem tagadom, hazudtam is. Raboltam, paráználkodtam. Amit megláttam, azt megkívántam, és mindent megláttam, amit kívánni akartam. Mégis jó vezető voltam.
A jó vezető örül, ha a népszeme ragyog, ha fénylik a körme, ha a nép fogazata ápolt, lehelete üde és ánizsos, mint az északi fenyőerdők gyantaillatú ájere. A jó vezető szarik rá, hogy mit akar a népe. A jó vezető úgy tesz, mintha nem szarna rá, pedig igenis szarik rá, mert tudja, hogy a nép nem tudja, mire van szüksége, ő viszont tudja, rá. Rá, aki tudja, mit akar ő, és mit a nép.”
Mindezt Száraz Miklós György egyik tárcanovellájában találtam (Török a hatalomra). Nem először ihlettek meg a gondolatai. Feleségem az ő leírásai alapján szeretett bele első ízben az albaicínbeli carmenek világába. Másodszor granadai kirándulásunk alkalmával. Azóta több ízben andalogtunk Andalúzia eme elvarázsolt szegletében. Itt nem nehéz ellenállni a hatalom erősen mérgező, csábító vonzásának. A levegőben, a napsütésben folyamatosan ott vibrál egy élvezhetőbb, zamatosabb választás sansza. Bezony.

Szlovákiában ismét egészen elképesztő számú jelölt sugallja optimistán azt, hogy megválasztása mily pozitív lehetőség lenne az országban élők számára.

A minap olvastam Jón Gnarral, Izland fővárosának polgármesterével készített beszélgetést, aki szerint a politikusok a holtak azon különleges fajtájához tartoznak, akik nincsenek tudatában saját elmúlásuknak, ezért továbbra is úgy tesznek, mintha élnének. Nyilvánvalóan egy halottól nem elvárható semmiféle valóban lényeges változást ígérő vízió, esetleg igény.

Igen, valószínűleg az életképesség nyilvánvaló hiánya miatt nem szólít meg egyik (ön)jelölt elnökaspiráns mutatványa sem. Egy halódó kultúra romjain botorkálva, a zsákutca végén egyiküknek sem jut eszébe, hogy kicsit felemelkedve talán körül kellene nézni. A pillanatnyi lehetőségek tárháza mindig korlátlan. Most is.
A kampányban a meggyőzőnek szánt, fogcsikorgató lazasággal kevert, profetikusnak képzelt komolyság akár még humoros is lehetne. Valami miatt mégsem az. Talán tényleg az élet hiánya miatt.

Közismert tény, hogy politikusok ígéretei napjainkban már csak a hiszékenység és naivitás különleges, mazochista szintjén megrekedt keveseknek jelentenek bármit is. Ebből kiindulva felfoghatatlan, hogy a jelöltek miért nem kampányolnak néhány igazán frappáns ötlettel. Megígérném pl. a következőket:
1. Megválasztásom esetén mindenki belépő- és repjegyet kap Disneylandbe.

2. A nevelő- kiképzőtábor jellegű iskoláinkat átalakítjuk a játszva tanulás derűs közegévé, ahol a főszereplők a gyerekek, és a pedagógusok mindezt tudják is.

3. Divattá tesszük az autómentes közlekedést.

4. Legyen a Tátrában Európa legmagasabb csúcsa.

5. Az általam ellopott közpénzek 50%-át minden karácsonykor szétosztom a rászorulók között.

6. Megválasztásom napján mindenkit meghívok egy szerény vacsorára magamhoz.

7. Bevezetjük a sziesztát, és aki kihagyja pénzbírsággal sújtható.

8. Alanyi jogon minden 18. életévét betöltő állampolgár jogosult a mindenkori átlagkereset 80%-ra.

9. Nyugdíjasoknak ingyen gulyást főzetek minden szerdán kettőtől. Persze folytathatnánk a tippeket, de a következő legyen az utolsó: minden szlovák állampolgár kötelező érvénnyel évente kétszer elutazik a tengerhez vagy a hegyekbe. Az utalványokat januárban és júliusban kézbesítjük…

Jón Gnarr nem jelölteti újra magát, mert mint mondja:„Belevetettem magam a politikába, mintha börtönbe mentem volna. Egyfajta börtön volt ez, négy éven keresztül.”

Szlovákiában nagyon sokan örömmel bekerülnének, kerül amibe kerül…

Szinte perzselő napsütésben gyalogolunk a megszokott, meredek utcákon lefelé. Megígértem, hogy úttalan utakon kapaszkodunk fel a faluval szemközti gerincre, amely évmilliókkal ezelőtt kihalt sárkánygyík megkövesedett hátpikkelyeire emlékeztet. Meleg van, de a sziklák árnyékában jól esik beszélgetni. Ma van Mindenszentek. Eddig minden évben gyertyát gyújtottunk a temetőben. Idén néhány ezer kilométerrel délebben emlékezünk.

A legtöbb ember nem szívesen gondol a halálra. Féli, gyűlöli kérlelhetetlen véglegességét, ismeretlenségét, elkerülhetetlenségét. Kevesen tudatosítják a tényt, miszerint minden életszakaszunkban, évben, hónapban, napon, pillanatban meghalunk egy kicsit, hogy aztán főnixként újulhassunk meg. Csak kicsit kellene nyitott szemmel járnunk, és látnunk a bennünket körülvevő Mindenség lüktetését, állandó elmúlását, megújulását.
Valahol azt olvastam, hogy a halál is csak egy, akár a pubertáshoz hasonló változás, persze kicsit erős a kép, de jól megragadja a lényeget.

Bármit is gondoljunk vagy higgyünk, az egészen bizonyos, hogy: „az utolsó ingnek nincs zsebe”. Hátrahagyjuk az elképzeléseinket, elveinket, vagyonunkkal és minden intellektuális tudásunkkal együtt. Jó ideje burjánzik a materializmus és a szellemi materializmus legkülönfélébb változata, de meddő a gyűjtögetés. Az egyedüli, ami számít, az a LÁTásunk, ébredésünk milyensége, minősége. Tudatunk ragyogó tisztaságát az információáradat, a gondolatzuhatag, és az erényként pátyolgatott meggyőződéseink, elveink sűrű masszája veri béklyóba. Akárcsak szabadságunkat, nyitottságunkat, méltóságunkat.

Akik tudatát a jövőtől való félelem mellett a folyamatos és féktelen szerzés hatja át, életüket az örökkévalóból az aggodalmaskodó, szenvedésteli, perc-életbe teleportálják. Szegények, jómódúak, gazdagok, fajankók vagy finoman művelt entellektüelek: életük lényegét tekintve teljesen egyforma tanácstalansággal tántorognak létesülésből létesülésbe.

Egész úton beszélgettünk. Háborúkról, tanulásról, kutyákról, földrajzról és lovakról, kövekről meg népekről. Csodáltuk az ég kékségét a tenger végtelenségét, a hegyek ölelését, egymás társaságát. Gyíkokat kerestünk, felemlegettük nagy- és dédszüleink nevetős történeteit. Ráérősen sétáltunk és Halammal megindultan figyeltük az önfeledt gyerekzsivajt. Egymás kezét fogva megcsókoltuk egymást, és a fiúk felháborodását hallva mi is velük nevettünk.

A nevetés, a közös nevetés egy könnyen járható, boldog állapot. Nincs célja, értelme vagy haszna. Pont ezért van létjogosultsága. Az erőltetett röhögés nem tesz boldoggá.
Nevessünk felszabadultan. Nevessünk sokat. Nevessünk együtt. Nevessünk önmagunkon.

Sarvamangalam – Békesség minden lénynek

gondoltam magamról, miközben már legalább huszonötezer másodperce ringatóztunk a Rio Patuca hullámain. Ismételten megeresztettem egy lelkes körvigyort, nem azért mert ismerkedni akartam, hanem, mert egyszerűen nem bírtam visszatartani.
Indiánok faragta pipantén csónakázunk a Föld negyedik legnagyobb összefüggő esőerdejében élő Tawahkák falujába.

Még hosszú út áll előttünk, így ismételten igyekszem kényelmesebben elhelyezkedni, és miközben útitársaim arcát figyelem, ismételten eltűnődöm azon a számomra megoldhatatlan rejtélyen, vajon miért tartja a földi populáció zöme a munkát, a törődést, a folyamatos erőfeszítést áldásnak vagy a legjobb esetben is az élet elkerülhetetlen, kikerülhetetlen tartozékának.

Feltehetően sokan vannak, akik élvezik a hajtást, a pörgést, veszem sorba a lehetőségeket. Ezek bizonyára nem panaszkodnak, sőt szerencsésnek érzik magukat. Velük nincs gond, hadd tegyék. Most hamarjában ugyan egy ilyen ismerősöm sem jut az eszembe, de megvallom, nem erőltettem meg túlságosan az emlékezetemet.
Aki viszont panaszkodik, az miért ragaszkodik mégis ahhoz a gyermeteg elképzeléshez, hogy munka (itt most folyamatos, hosszantartó erőfeszítést igénylő tevékenységre gondolok, amiről Hamvas Bélának a cement jutott az eszébe. Tudod, az a hülyénszürke, földhözragadt, „fontos” anyag) szerves része létünknek.

Hosszú évezredeken (beszélhetünk évszázezredekről, sőt millió évekről is!) keresztül működtek közösségek a mai értelemben vett munka nélkül. Pontosan ez a kérdéskör az, ami miatt most egy pipantén csordogálok bele az őserdőbe. Őseink nagyon hosszú időn át gyűjtögettek, vadásztak, termesztettek néhány terményt, miközben a hosszantartó elégedettség (nevezhetjük boldogságnak is) nem volt ritka vendég köreikben. Tisztelték a környezetüket, egymást és önmagukat. Nem tartották magukat a világ egyedüli tulajdonosainak és urainak. Isteneik nem mogorva, hatalmaskodó autokraták voltak, akik prófétáikon keresztül szólnak az egyszerű néphez, hanem minden pillanatban tetten érhető, közeli, nagyon konkrét megjelenési formák, amelyekkel napirenden kapcsolatba került a közösség egésze. Az istenek ott vannak a fákban, a szitáló esőben, a húst adó őzben, a kövekben, bennünk, Mindenben. Üzeneteik a most is érvényesek és hallhatók, de fontosságunk és a munkánk fontossága miatt sikeresen nem hallgatunk ezekre oda már ezredévek óta.

Még mindig vannak, akik eszerint élnek. Aki odafigyelnek az üzenetekre. Akik nem hisznek abban, hogy a Földön nem lehetünk boldogok. Akik a munkára nem áldásként és életük értelmeként tekintenek, akik nem átalkodnak boldogan, gondtalanul élni. A gondok a fejekben kezdődnek.
Lehet másképpen. Persze ez csak azokat érinti, akik nem élvezik életük minden pillanatát.

- De pénz nélkül nem lehet megélni, ahhoz meg munka kell. Punktum. – hallom az ingerült érveket.
Nehéz arról beszélni, hogy a feltűnően fölösleges mindennapi dolgainkról kellene első körben lemondani, és azonnal könnyebben lélegeznénk. Először is érezzük, ahogy kevésbé merevvé, rugalmasabbá, érdeklődőbbé és mosolygósabbá válunk, ami újabb és újabb lehetőségeket vet fel szinte azonnal.

Persze amíg mindössze néhány tucatnyian mondanak le a munka képzelt áldásairól, addig nem várható számottevő változás.

Jó hírt mondok. Útjaim során egyre több hasonlóan nagyvonalú lemondással találkoztam/találkozom.
Határozottan nem a semmittevés általánosan elfogadott kategóriáiról beszélek. Inkább olyan tevékenységre gondoljatok, ami közben az ember az égre emeli tekintetét, és pontosan érti, éli azt a zen mondást, miszerint: Minden nap jó nap.
Közben meg vigyorog, mint egy bushman.

Percek óta figyelem a srácot, aki harmadszor fordul vissza a főutcán az autója motorját túráztató, andalúz létére mérsékelten napsütötte ismerőséhez.

Nem hallom, hogy miről is folyik a délutáni forgalmat immár vagy 2-3 perce megállító társalgás, de valószínűleg a közösség életében mérvadó események halaszthatatlan közlése miatt nem zavarja a kutyát sem, hogy torlódik az autók sora. Most veszem észre, hogy a sorban legelső várakozó, aki tanácstalan érdeklődéssel hallgatja a párbeszédet, egy rendőrautóban ülő – talán senkinek nem okozok ezzel meglepetést – rendőr. Kezét mesterkéletlen eleganciával lógatja ki az ablakon, miközben a visszapillantó tükörben egykedvű szakértelemmel konstatálja a mögötte torlódó kocsikat.

Egyre hosszabb a sor.

Álmosan figyelem az eseményeket.

Első ötletem, hogy a beszélgetők nem látják a rendőrt, de erre a felettébb helytállónak tűnő érzésemre nagyon gyorsan rácáfolnak az események. A forgalomban információkat szolgáltató fiatal, egy adios-val búcsút int, de mire a kocsisor elindulna, még – szerencsére éppen időben - az eszébe jut még egy fontos kérdés. Mivel a rendőrautó mellől ugrik vissza a barátja kocsijához, a rendőr felé is megeresztve egy mosolygós “Hola-t” megdől a “talán nem vették észre” elméletem.

Ezen a rezzenetlen délutánon a rendőr kicsit sem megszokott szerepéhez méltó módon vesz részt az események sodrában. Fura technikával, bámészkodva ül a kocsijában, és nem oldja meg azonnal, hathatósan, lehetőleg nagyon kellemetlenül a helyzetet. Úgy, hogy fájjon. De tényleg. Márcsak azért is, mert megtehetné.

Valami miatt a többi közúti szereplő is otthon felejtette a jól begyakorolt forgatókönyvet, amiből azonnal tudták volna, hogy most anyázni és dudálni illik. Méltatlankodni, döhrohamot színlelni, nekivörösödve emlegetni a beszélgetők felmenőit különböző meghökkentően kínos kapcsolatban a Teremtővel.

Míg ezen tűnődöm, véget ér a rögtönzött megbeszélés, és a tucatnál valamivel több motorizált közúti szereplő lasscskán tovagördül. A rendőr mosolyogva dob felém egy “hola-t”. Ismerjük egymást, reggelente találkozunk az iskolánál, ahol a gyerekeknek segít a forgalomban.

A többi autóban talán éppen elengedték a melletük ülő senorita combját mielőtt sebességbe tették a kocsijukat, vagy kuncogva hallgatták fiuk-lányuk iskolai történetét az órán szekrényben kuksoló osztálytársukról, vagy egészen egyszerűen csak ültek nézelődve, és megvárták míg elindul a sor.

Talán nem is gondoltak semmire, csak örültek a napsütésnek, a hegyeknek, a ténynek, hogy mindezt láthatják. Ilyen egyszerű. Nem kellett mást csinálni, mint hagyni a dolgokat megoldódni.

És lőn. A rendőr nem intézkedett, senki nem vett magára negativ karmát senki miatt, és ami talán a legfontosabb:
Senki nem maradt le semmiről.

Hiszen mindig éppen ott vagyunk, ahol éppen lennünk kell. Ennek felismerése, egy olyan tapasztalás, amiből könnyen kisarjadhat valami.

Akár egy olyan élet, életmód lehetősége, amely boldognak, elégedettnek nevezhető…

Ma ebéd után ismét legurultunk a tengerhez.

Szieszta ide, szieszta oda mi bizony nem pihenünk le minden délután. Három óra után érkeztünk a partra, és a hullámok láttán ismét nem került elő aktuális kedvencünk: a kajak.

Bár a gyerekek is imádnak evezni, már az úton megfogalmazták mai bölcsességüket, miszerint hullámok nélkül szuper lesz, mert mehetünk evezni, óriás-hullámokkal pedig még szuperebb, mert bizony kevés lehengerlőbb mulatság van a világon, mint a hullámzó tengerben pancsolni, élvezni a napsütést, és a kimerítő ugrándozás, bukdácsolás után beleépülni a forró, parti homokba.

Itt álljunk meg egy szóra.

Kimerítő bukdácsolás, tengeri viháncolás után, amikor az utolsó, „a legnagyobb” tarajos hullámmal egészen a partig sodortatom magam, élvezve és átadva az irányítást az áramlásnak, kicsit heverni a kisebb hullámokat várva, majd tántorgó léptekkel, sós ízzel az ajkamon ott ájulhatok a száraz forró homokba, ahol éppen megtetszik.

Na, ennek gyakorlását mindenkinek, azonnali hatállyal és hatóságilag rendeltetném el, mellette persze szigorú odafigyeléssel oktatnám a „semmibe révedés” kényes műveletét is.

Bizony. Tudvalévő, hogy a gondolatok, a gondolkodás (szép ez a magyar nyelv, folyamatosan a „gond-ot” ragozzuk) elengedésével olyan szférákba juthatunk, amiről addig/eddig nem is álmodtunk.
Persze nem utazunk, repülünk, helyeződünk át semmilyen más dimenzióba. Nem mosolyog ránk joviálisan gyémánttrónusáról Buddha, Jézus, Mohamed, Mózes vagy Zarathusztra. Nyilván ez is előfordulhat, de majd elmúlik. A dolog ennél sokkal egyszerűbb.
A „dolgok” nem változnak. Minden éppen olyan, amilyen. Véleményeinket, elképzeléseinket félretéve, a gondolatok, a gondolkodás fátyla nélkül viszont már nem csak nézünk, de LÁThatunk is. Ehhez ugye némi bátorság szükségeltetik, meg mondhatnánk azt is, hogy némi nyitottság.

Első pillanatban a látvány elvakít, a gondolatok visszatolakodnak és hathatósan meggyőznek, hogy csak elbambultál, elrévedtél, álmodtad.
Bizonygatja majd, hogy: ugyan már, gondolkodj egy kicsit. Az ÉLET az nem olyan, amilyennek az imént tapasztaltad. Tudatosítsd, hogy az élet kemény próbatétel és lecke, meg fejlődés, meg önmegvalósítás és különben sem azért lettél megteremtődve, hogy „csak úgy jól érezd magad a semmibe”. „Az élet soha nem egyszerű” – csikorog, visszhangzik benned.

És ekkor a legtöbb esetben megtörténik, amit a minap brit tudósok is újfent bizonyítottak (az Indexen is megtalálhatod), hogy Te bizony elgondolkodsz és ismét tudni véled (de megfellebbezhetetlenül), hogy az élet nem egy „habostorta”.

És tényleg nem az, bár nem feltételezem, hogy valaki éppen erről próbálna meggyőzni.
Hogy került ez ide? Bizonyára elbambultam.

Mindegy. A lényeget úgy is a tenger, a forró homok, a gondtalan, gondolatlan, céltalan semmittevés mutathatja meg.
Akár Neked is.

                           „Sokaknak zárt paradicsom, keveseknek nyitott kertek”

                                                                                    Pedro Soho de Rojas

Ma láttam Albaicínt.

Dehogy csak láttam.

Éreztem, sőt mélyen letüdőztem, lenn tartottam és lehunyt szemmel, de nyitott tudattal, hosszan engedtem kifelé. A hatását tekintve eddig nem találkoztam ilyen ütős anyaggal.

Most értünk haza Granadából, éppen csak letusoltam és leültem, hogy megkíséreljem lepötyögni a választ a miértekre.

Vajon miért éreztem szinte az első pillanatoktól hálát a tényért, miszerint Andalúzia legbájosabb szegletében élhetek együtt a családommal? Miért könnyebbültem meg attól, hogy Granadától meglehetősen távol van a tenger?

 Egészen egyszerűen azért, mert így esélyesnek tűnt, hogy komolyabb testi-lelki sérülés nélkül úszom meg az első komolyabb ismerkedést a carmenekkel. Jaj, bizony a carmenekkel, amelyek szinte teljesen megbabonáztak

De kezdjük valahol az elején, vagyis inkább csapjunk egyenesen a közepébe.

 Granadában vagyunk. Velünk szemben az Alhambrát, az mögött pedig a Sierra Nevada gerincét próbálom megfigyelni, de a reggeli párában a hegyóriás még fátylak mögött készülődik a mai jelenésére. Az Ermita de San Miguel Alto előtt nézelődünk.  Lustán szedem tele a szemem az alant kacskaringós utcákkal csalogató Albaicín házteteit, teraszait figyelve.

 Merre lehetnek a „carmenek”? – kérdezgeti  feleségem.

 Carmenek? – morfondírozok a szó jelentésén, közben azon tűnődöm, hogy bevalljam, vagy se miszerint nem ugrik be sem elsőre, sem másodikra, sem később: vajon kikről is beszél. Persze minden három andalúz szépség közül legalább kettőt Carmennek hívnak, de hatodik érzékem azt súgja, hogy a megoldás nem ennyire banális.

Amíg fontoskodva állítgatom a fényképezőgépet és a „carmenek” mibenlétén töröm a fejem, Kati már szóba is elegyedik az egyik nagyon barna helyi „mindig innen nézelődök” bácsival.

 Ott lenn a fáknál, látod? Azok ott már carmenek. – mutogat lelkesen.

 Fellélegezhetek, éppen arra akartunk menni, így talán korábban derül ki a rejtély, mint a tudatlanságom. Megnyugszom.

 „Az Albaicín külön világ, város a városban. Az idevaló (cigány) ember, ha midőn visszatér a hegyoldalba, s a Plaza de San Miguel Bajo valamelyik kicsiny kocsmája előtt megtörli verejtékező homlokát, így sóhajt fel: „Aj, de elfáradtam, lent voltam Granadában.”  - valahogy így kezdte idézni Kati az aktuálisan kedvenc novelláskötetéből Száraz Miklós György, a lényeggel is közvetlen rokonságot mutató szavait a carmenek természetéről.

Jó ötletnek tűnik megosztanom néhány gondolatot a könyvből, hiszen Kedvesem rajongó szavait hallgatva egyre mélyebben merültem el a városrész semmivel sem hasonlítható hangulatában, és először éreztem úgy, hogy Albaicín se perc alatt rabul ejti a gyanútlan vándor szívét.

„… ezek a szemfülesen épített, az illetéktelen tekintettől gondosan elzárt kiskertek a nevezetes granadai carmenek. Napfény, zöld lomb, virágok és csönd…

…Granada legódonabb lakóházai kifelé nem sokat mutatnak. ..

…Mert a carmen nem csak ház, kert, és udvar, a carmen életforma. Bensőséges, ráérős, érzéki tempójú élet a carmeneké. A carmen olyan világ, ami igazából már nincs is, ami elmúlt.

Az igazi carmen soha nem nagy. Egy falatka éden. Olyan kert, amelyben mindig van gyümölcs. A szó eredete is az arab szőlőskertekben keresendő…

…A carmenhez kell egy ház is. Az sem kell, hogy nagy legyen. Az a fontos, hogy kívülről senki ne lásson be, ámde bentről jó kilátás nyíljon…

…A legszebb carmenek az Albaicín Alhambra felé néző lejtőin vannak. A carmen az ízlésen innen van. Nem kell hozzá. A carmen nem ízléses, hanem egyszerű. Kényelmes. Egyáltalán semmit sem árul el, csak azt, hogy akinek carmenje van, annak carmenje van. És ez elég. …hiszen tulajdonosa nem kifelé, hanem befelé kíván élni… És tudja, hogy a boldogság a kicsi dolgokban a legízesebb…”

 Szóval kicsi feleségem ilyesfajta mézesmadzagot húzott előttem carmentől carmenig. Örömmel követtem most is minden lépését.

 Andalúzia egyik gyöngyszeme ismét andalítóan kezdett ringatni, de én még időben észbe kaptam, és sikerült teljes valómmal átadni magam eme örömök élvezetének. Ekkor tüdőztem le ismét jó mélyen az Albaicínben fokozottan tetten érhető mediterrán életritmust.

 Hatásaként gyakran az időtlenségbe csöppensz. Csak ülsz egy padon, csodálod a lemenő nap fényében pazarabbnál pazarabb színekbe öltöző Alhambra masszív falait.

 Nem sietsz. Nincs hova. Sőt, nincs kinek. Behunyod a szemed, és hagyod, látod, élvezed, ahogy az Idő ráérősen bandukol az Albaicín sikátoraiban, majd megáll egy-egy pohár bor és jóízű beszélgetés, hallgatás kedvéért.

 Andalúziai VÁNDORLÁSSainkon mindenképpen meglátogatjuk Granadát, de komoly kockázatot vállal az a kalandor, aki veszi a bátorságot (ha röpke időre is), és belemerül az albaicínbeli carmenlakók világába.             A nyitott szelleműeket egészen elképesztő gyorsasággal képes megfertőzni, aztán meg…

 Na, mindegy. Én mindenkit figyelmeztettem.

 A végszó legyen az íróé:

 „A régi albaicínbeliek azt mondják, a születésünk helyét nem választhatjuk meg, de ha szerencsések vagyunk, a halálunkét igen.”

Meleg van, a tenger felől hűs párát sodor felém a szél.

Nem sietek, arra megyek amerre a lábam visz. Ismét Délen vagyok, újra engedem, hogy a hegyek elcsábítsanak, a tenger magával ragadjon, a lábam pedig arra vigyen, ahová csak akar. Hogy merre tartok?

Nem tudom. De, ha megérkeztem, tudni fogom.

Nézem a tengert, a hegyeket és hallgatom a szalmakalapos öregurak beszélgetését a padon. Mindig itt ülnek. Szinte mindig beszélgetnek. Néha meg csak ülnek, csendben bólogatva. Mintha már nem is volnának kérdéseik.
Vajon vannak olyanok, akiknek elfogytak a kérdéseik?

Néhanapján eltűnődök ezeken a dolgokon.

A legkevesebb kérdés általában a legkevesebb tudással rendelkezőkben merül fel. Ez érthető, hiszen csekélyke értelmük oly keveset tapogatott le a valóságból, hogy az életük során megvilágított 7-8 dologról sziklaszilárd, megingathatatlan véleményük van. Más meg nincs is.

De vajon jó mindig mindent megkérdőjelezni?
„Csak annyit tudok, hogy nem tudok semmit” vallotta a nagy kérdező Szókratész, aki kérdéseivel ébresztgette honfitársait.

Én az ébresztést inkább átengedem a tenger ringató hullámainak, a fák között susogó szélnek, az állandóság látszatáról oly sokat tudó szikláknak vagy éppen a fecsegő hegyi patakoknak.
Néha igyekszem szavakba önteni ezeket az üzeneteket, persze ilyenkor mindig kimarad valami, amiről később kiderül, hogy éppen a lényeg volt az.

Tegnap biciklivel indultam el valahova, végül egy fügefa mellett, zamatos andalúziai fügét majszolva fogalmazódott meg bennem újfent, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha hagyjuk a dolgokat megtörténni.
Mindezt most a játszótéren egy padon ülve szépen leírom, de persze valami majd megint kimarad belőle.

Ezt a kimaradt eszenciát kínáljuk fel mindenkinek a Walden Napokon. Ezúttal éppen Andalúziában.
Ősszel, amikor az andalúz nap már nem tűz oly forrón, de a kellemes melegben még emlékezetes naplementékben, hullámverésben, hűsítő szellőkben és utánozhatatlanul céltalan sétákban lehet részünk, amelyeken mindanyian megkapjuk a magunk üzenetét.