Szinte perzselő napsütésben gyalogolunk a megszokott, meredek utcákon lefelé. Megígértem, hogy úttalan utakon kapaszkodunk fel a faluval szemközti gerincre, amely évmilliókkal ezelőtt kihalt sárkánygyík megkövesedett hátpikkelyeire emlékeztet. Meleg van, de a sziklák árnyékában jól esik beszélgetni. Ma van Mindenszentek. Eddig minden évben gyertyát gyújtottunk a temetőben. Idén néhány ezer kilométerrel délebben emlékezünk.
A legtöbb ember nem szívesen gondol a halálra. Féli, gyűlöli kérlelhetetlen véglegességét, ismeretlenségét, elkerülhetetlenségét. Kevesen tudatosítják a tényt, miszerint minden életszakaszunkban, évben, hónapban, napon, pillanatban meghalunk egy kicsit, hogy aztán főnixként újulhassunk meg. Csak kicsit kellene nyitott szemmel járnunk, és látnunk a bennünket körülvevő Mindenség lüktetését, állandó elmúlását, megújulását.
Valahol azt olvastam, hogy a halál is csak egy, akár a pubertáshoz hasonló változás, persze kicsit erős a kép, de jól megragadja a lényeget.
Bármit is gondoljunk vagy higgyünk, az egészen bizonyos, hogy: „az utolsó ingnek nincs zsebe”. Hátrahagyjuk az elképzeléseinket, elveinket, vagyonunkkal és minden intellektuális tudásunkkal együtt. Jó ideje burjánzik a materializmus és a szellemi materializmus legkülönfélébb változata, de meddő a gyűjtögetés. Az egyedüli, ami számít, az a LÁTásunk, ébredésünk milyensége, minősége. Tudatunk ragyogó tisztaságát az információáradat, a gondolatzuhatag, és az erényként pátyolgatott meggyőződéseink, elveink sűrű masszája veri béklyóba. Akárcsak szabadságunkat, nyitottságunkat, méltóságunkat.
Akik tudatát a jövőtől való félelem mellett a folyamatos és féktelen szerzés hatja át, életüket az örökkévalóból az aggodalmaskodó, szenvedésteli, perc-életbe teleportálják. Szegények, jómódúak, gazdagok, fajankók vagy finoman művelt entellektüelek: életük lényegét tekintve teljesen egyforma tanácstalansággal tántorognak létesülésből létesülésbe.
Egész úton beszélgettünk. Háborúkról, tanulásról, kutyákról, földrajzról és lovakról, kövekről meg népekről. Csodáltuk az ég kékségét a tenger végtelenségét, a hegyek ölelését, egymás társaságát. Gyíkokat kerestünk, felemlegettük nagy- és dédszüleink nevetős történeteit. Ráérősen sétáltunk és Halammal megindultan figyeltük az önfeledt gyerekzsivajt. Egymás kezét fogva megcsókoltuk egymást, és a fiúk felháborodását hallva mi is velük nevettünk.
A nevetés, a közös nevetés egy könnyen járható, boldog állapot. Nincs célja, értelme vagy haszna. Pont ezért van létjogosultsága. Az erőltetett röhögés nem tesz boldoggá.
Nevessünk felszabadultan. Nevessünk sokat. Nevessünk együtt. Nevessünk önmagunkon.
Sarvamangalam – Békesség minden lénynek
