gondoltam magamról, miközben már legalább huszonötezer másodperce ringatóztunk a Rio Patuca hullámain. Ismételten megeresztettem egy lelkes körvigyort, nem azért mert ismerkedni akartam, hanem, mert egyszerűen nem bírtam visszatartani.
Indiánok faragta pipantén csónakázunk a Föld negyedik legnagyobb összefüggő esőerdejében élő Tawahkák falujába.
Még hosszú út áll előttünk, így ismételten igyekszem kényelmesebben elhelyezkedni, és miközben útitársaim arcát figyelem, ismételten eltűnődöm azon a számomra megoldhatatlan rejtélyen, vajon miért tartja a földi populáció zöme a munkát, a törődést, a folyamatos erőfeszítést áldásnak vagy a legjobb esetben is az élet elkerülhetetlen, kikerülhetetlen tartozékának.
Feltehetően sokan vannak, akik élvezik a hajtást, a pörgést, veszem sorba a lehetőségeket. Ezek bizonyára nem panaszkodnak, sőt szerencsésnek érzik magukat. Velük nincs gond, hadd tegyék. Most hamarjában ugyan egy ilyen ismerősöm sem jut az eszembe, de megvallom, nem erőltettem meg túlságosan az emlékezetemet.
Aki viszont panaszkodik, az miért ragaszkodik mégis ahhoz a gyermeteg elképzeléshez, hogy munka (itt most folyamatos, hosszantartó erőfeszítést igénylő tevékenységre gondolok, amiről Hamvas Bélának a cement jutott az eszébe. Tudod, az a hülyénszürke, földhözragadt, „fontos” anyag) szerves része létünknek.
Hosszú évezredeken (beszélhetünk évszázezredekről, sőt millió évekről is!) keresztül működtek közösségek a mai értelemben vett munka nélkül. Pontosan ez a kérdéskör az, ami miatt most egy pipantén csordogálok bele az őserdőbe. Őseink nagyon hosszú időn át gyűjtögettek, vadásztak, termesztettek néhány terményt, miközben a hosszantartó elégedettség (nevezhetjük boldogságnak is) nem volt ritka vendég köreikben. Tisztelték a környezetüket, egymást és önmagukat. Nem tartották magukat a világ egyedüli tulajdonosainak és urainak. Isteneik nem mogorva, hatalmaskodó autokraták voltak, akik prófétáikon keresztül szólnak az egyszerű néphez, hanem minden pillanatban tetten érhető, közeli, nagyon konkrét megjelenési formák, amelyekkel napirenden kapcsolatba került a közösség egésze. Az istenek ott vannak a fákban, a szitáló esőben, a húst adó őzben, a kövekben, bennünk, Mindenben. Üzeneteik a most is érvényesek és hallhatók, de fontosságunk és a munkánk fontossága miatt sikeresen nem hallgatunk ezekre oda már ezredévek óta.
Még mindig vannak, akik eszerint élnek. Aki odafigyelnek az üzenetekre. Akik nem hisznek abban, hogy a Földön nem lehetünk boldogok. Akik a munkára nem áldásként és életük értelmeként tekintenek, akik nem átalkodnak boldogan, gondtalanul élni. A gondok a fejekben kezdődnek.
Lehet másképpen. Persze ez csak azokat érinti, akik nem élvezik életük minden pillanatát.
- De pénz nélkül nem lehet megélni, ahhoz meg munka kell. Punktum. – hallom az ingerült érveket.
Nehéz arról beszélni, hogy a feltűnően fölösleges mindennapi dolgainkról kellene első körben lemondani, és azonnal könnyebben lélegeznénk. Először is érezzük, ahogy kevésbé merevvé, rugalmasabbá, érdeklődőbbé és mosolygósabbá válunk, ami újabb és újabb lehetőségeket vet fel szinte azonnal.
Persze amíg mindössze néhány tucatnyian mondanak le a munka képzelt áldásairól, addig nem várható számottevő változás.
Jó hírt mondok. Útjaim során egyre több hasonlóan nagyvonalú lemondással találkoztam/találkozom.
Határozottan nem a semmittevés általánosan elfogadott kategóriáiról beszélek. Inkább olyan tevékenységre gondoljatok, ami közben az ember az égre emeli tekintetét, és pontosan érti, éli azt a zen mondást, miszerint: Minden nap jó nap.
Közben meg vigyorog, mint egy bushman.
