Szlovákiában megyei választások voltak, talán még mindig tartanak néhány megyében.
Régebben nagyon érdekelt a politika. Világmegváltó ifjú titánként Platón, Schopenhauer, Kung mester, Nietzsche, Seneca és a többi filozófus fellelhető műveit bújva meg voltam győződve az egyetlen értelmes és működő társadalmi berendezkedés mibenlétéről. Természetesen művelt, egészséges, magabiztos filozófus-uralkodókat képzeltem az ideális államalakulat élére. Nyilvánvalóan önmagamat is a leendő vezetésben látva. A demokrácia, mint olyan, soha nem tűnt jó megoldásnak. A történelem túl gyakran mutatta meg a tömeg rosszindulatú ostobaságát, alkalmatlanságát, befolyásolhatóságát. Általában ugyanolyan jól hangzik, mint a kommunizmus, és a gyakorlatban hasonlóképpen megvalósíthatatlan.
Mindez régen volt, azóta nagyon ritkán, és akkor is csak madártávlatból követem az aktuális politikai eseményeket. Hosszú évek tapasztalata megtanított a tényre, miszerint az elégedettségem, boldogságom (szinte) kizárólag tőlem függ. Megfelelő gyakorlással az előbbi mondatomból teljesen kiiktatható a „szinte”. A magam részéről kedvtelve sétálok Epikúrosz kertjében, a pillanat nyújtotta gyönyör élvezetében elmerülve. „Keresd a jót, a szépet és az igazat mindaddig, amíg élvezed; de ha nem élvezed, kerüljed el.” (Epikurosz) Ugye értitek mit sugall.
Tudom, számomra ez a távolság nagyon kényelmes, és éppen ezért nem is érzem feljogosítva magam a partról osztani az észt a vízben vergődő fuldoklóknak. (Nem ugrok be segíteni, hiszen csak térdig ér a víz. Fel lehetne állni, amit néhányan a partról javasolnak, de a tömeg az ősöktől örökölt könyöklős igyekezetében régóta nem figyel. Néhányan csónakokban pöffeszkedve hirdetik, hogy majd segítenek, de mire valakit nagy nehezen berángatnak a csónakba, valakit ki is löknek a másik oldalon. Jellemzően kizárólag ígérgetnek, bár a csapkolódók között ők is csuromvizesen, de eltökélten ígérik a szebb jövőt. A partról kiabálók tanácsaira ők sem figyelnek.)
Na, szóval néhány dolog nagyon meglepett a választások kapcsán. Micsoda elképesztő céltudatosság, magabiztosság és konokság is jellemzi a jelölteket, ugye? Mennyi anyagi és időbeli áldozatot mutatnak be, hogy az előbbi példámnál maradva bekerülhessenek a csónakba. A kampány meg vidám mókának tűnik. Látszik, kell a cirkusz a népnek. A meghívott szórakoztatók visszafogott színvonala – próbáltam, de nem tudtam leírni, hogy művészek – egész világosan mutatja a megszólítani kívánt réteg szintjét. Elvétve akad példa nívósabb előadásra is, most viszont maradjunk a jellemezőnél.
Hosszú hetek megfeszített munkája, rengeteg hirdetés, mások vélt vagy valós hibáinak felemlegetése, önkéntesek, segítők, vaskos befektetett összegek, a végén pedig kiderül, hogy a választásra jogosultak alig húsz! százaléka veszi a fáradtságot, hogy a „Nagy Napon” kiválassza a legmegfelelőbb személyeket a hatalom gyakorlására. Ez azt is jelenti, hogy a választók 80 százaléka – akármilyen oknál fogva - elutasítja a jelenlegi gyakorlatot. Persze ez nem sok mindenkit zavar, hiszen teljesen mindegy, hogy harmincezer vagy harminc szavazattal kerül valaki a képviselői székbe.
Nem működik ez a demokráciának becézett kedélyes színjáték, mégis nagyon nehezen támadható. Na nem azért, mintha annyira szuper lenne. Inkább azért ennyire sikeres, mert az „embercsorda” értelmi szintjén nagyon könnyen védhető. Néhány élelmes, de meglehetősen szerény szellemi igényekkel megáldott ügyeskedő pedig ezt kellőképpen ki tudja használni.
Tudom, ismerem az érvet. Mindenkinek joga, sőt kötelessége lenne elmenni és választani. „Aki nem választ, az nem létezik.” – jegyezte meg nem oly régen egy ismerősöm, de ennél Descartes a maga idejében sokkal jobbat produkált, de már őt is többen cáfolták. Aki választóként definiálja önnön létjogosultságát, az csak válasszon, és legyen ezzel nagyon elégedett. Szerencsére többen úgy (v)élik, hogy a létük ennél sokkal élmény – és élvezettelibb.
A választásokról már évek óta egy olyan étterem jut az eszembe, ahol a letakart tálcákon ismételten ugyanazt a vacak, ehetetlen, elcsépelt fantázianevű undormányt kínálják fel, és elvárják, hogy válassz, ha már ebben a csehóban rontod a levegőt. Ünnepélyes, táncos bemutató után, ujjongva kiválaszthatod a neked legjobban tetsző csomagolást, aminek tartalmát aztán jól lenyomják a torkodon (lenyomják, mert önként le nem nyelnéd). Néhányszor bedőlsz az ígéreteknek, de amikor az emészthetetlen valamivel hiába reklamálsz, mert mindig a választásod helytelenségével érvelnek, akkor talán többé nem vagy hajlandó várakozással teli, örömtől vibráló tekintettel eljátszani, hogy még reménykedsz valami ehetőben a kínálatból. A hely szabályai ugyan kimondják, hogy valamit mindenképpen kapsz, de „nem választásoddal” jelzed, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Jelzed, hogy ez a választék túl vacak. Nem kérsz belőle, és senki nem vetheti a szemedre: ezt kérted, most edd meg (azt mondják majd, azért kaptad a vacakot, mert nem a jobbat választottad. Hiába tudod, hogy a jobb csak árnyalatnyival különbözik a legrosszabbtól).
Persze ebben az esetben kinyílik a lehetőségek tárháza – másik étterem, szendvics a hátizsákból, felborítod az asztalt, megeteted a szakáccsal a főztjét, esetleg a többiekkel a szakácsot stb. – de ezek ecsetelésétől most eltekintek.
Egyértelmű, hogy a nem választók tábora sem homogén, de demokratikus, közös kívánságról, felhatalmazásról beszélni a népesség töredékének a támogatásával, számomra nem kicsit elvetemült elképzelésnek tűnik. Ez a csapás hosszú távon járhatatlan, rövid távon meg megehetősen szenvedésteli. Nyilván senki ne döntse el, hogy kinek mi a szenvedés, vagy mi nem az. Ennek eldöntésére jól ott van mindenki magának.
Tessék, lehet választani.
