Percek óta figyelem a srácot, aki harmadszor fordul vissza a főutcán az autója motorját túráztató, andalúz létére mérsékelten napsütötte ismerőséhez.
Nem hallom, hogy miről is folyik a délutáni forgalmat immár vagy 2-3 perce megállító társalgás, de valószínűleg a közösség életében mérvadó események halaszthatatlan közlése miatt nem zavarja a kutyát sem, hogy torlódik az autók sora. Most veszem észre, hogy a sorban legelső várakozó, aki tanácstalan érdeklődéssel hallgatja a párbeszédet, egy rendőrautóban ülő – talán senkinek nem okozok ezzel meglepetést – rendőr. Kezét mesterkéletlen eleganciával lógatja ki az ablakon, miközben a visszapillantó tükörben egykedvű szakértelemmel konstatálja a mögötte torlódó kocsikat.
Egyre hosszabb a sor.
Álmosan figyelem az eseményeket.
Első ötletem, hogy a beszélgetők nem látják a rendőrt, de erre a felettébb helytállónak tűnő érzésemre nagyon gyorsan rácáfolnak az események. A forgalomban információkat szolgáltató fiatal, egy adios-val búcsút int, de mire a kocsisor elindulna, még – szerencsére éppen időben - az eszébe jut még egy fontos kérdés. Mivel a rendőrautó mellől ugrik vissza a barátja kocsijához, a rendőr felé is megeresztve egy mosolygós “Hola-t” megdől a “talán nem vették észre” elméletem.
Ezen a rezzenetlen délutánon a rendőr kicsit sem megszokott szerepéhez méltó módon vesz részt az események sodrában. Fura technikával, bámészkodva ül a kocsijában, és nem oldja meg azonnal, hathatósan, lehetőleg nagyon kellemetlenül a helyzetet. Úgy, hogy fájjon. De tényleg. Márcsak azért is, mert megtehetné.
Valami miatt a többi közúti szereplő is otthon felejtette a jól begyakorolt forgatókönyvet, amiből azonnal tudták volna, hogy most anyázni és dudálni illik. Méltatlankodni, döhrohamot színlelni, nekivörösödve emlegetni a beszélgetők felmenőit különböző meghökkentően kínos kapcsolatban a Teremtővel.
Míg ezen tűnődöm, véget ér a rögtönzött megbeszélés, és a tucatnál valamivel több motorizált közúti szereplő lasscskán tovagördül. A rendőr mosolyogva dob felém egy “hola-t”. Ismerjük egymást, reggelente találkozunk az iskolánál, ahol a gyerekeknek segít a forgalomban.
A többi autóban talán éppen elengedték a melletük ülő senorita combját mielőtt sebességbe tették a kocsijukat, vagy kuncogva hallgatták fiuk-lányuk iskolai történetét az órán szekrényben kuksoló osztálytársukról, vagy egészen egyszerűen csak ültek nézelődve, és megvárták míg elindul a sor.
Talán nem is gondoltak semmire, csak örültek a napsütésnek, a hegyeknek, a ténynek, hogy mindezt láthatják. Ilyen egyszerű. Nem kellett mást csinálni, mint hagyni a dolgokat megoldódni.
És lőn. A rendőr nem intézkedett, senki nem vett magára negativ karmát senki miatt, és ami talán a legfontosabb:
Senki nem maradt le semmiről.
Hiszen mindig éppen ott vagyunk, ahol éppen lennünk kell. Ennek felismerése, egy olyan tapasztalás, amiből könnyen kisarjadhat valami.
Akár egy olyan élet, életmód lehetősége, amely boldognak, elégedettnek nevezhető…
