Meleg van, a tenger felől hűs párát sodor felém a szél.

Nem sietek, arra megyek amerre a lábam visz. Ismét Délen vagyok, újra engedem, hogy a hegyek elcsábítsanak, a tenger magával ragadjon, a lábam pedig arra vigyen, ahová csak akar. Hogy merre tartok?

Nem tudom. De, ha megérkeztem, tudni fogom.

Nézem a tengert, a hegyeket és hallgatom a szalmakalapos öregurak beszélgetését a padon. Mindig itt ülnek. Szinte mindig beszélgetnek. Néha meg csak ülnek, csendben bólogatva. Mintha már nem is volnának kérdéseik.
Vajon vannak olyanok, akiknek elfogytak a kérdéseik?

Néhanapján eltűnődök ezeken a dolgokon.

A legkevesebb kérdés általában a legkevesebb tudással rendelkezőkben merül fel. Ez érthető, hiszen csekélyke értelmük oly keveset tapogatott le a valóságból, hogy az életük során megvilágított 7-8 dologról sziklaszilárd, megingathatatlan véleményük van. Más meg nincs is.

De vajon jó mindig mindent megkérdőjelezni?
„Csak annyit tudok, hogy nem tudok semmit” vallotta a nagy kérdező Szókratész, aki kérdéseivel ébresztgette honfitársait.

Én az ébresztést inkább átengedem a tenger ringató hullámainak, a fák között susogó szélnek, az állandóság látszatáról oly sokat tudó szikláknak vagy éppen a fecsegő hegyi patakoknak.
Néha igyekszem szavakba önteni ezeket az üzeneteket, persze ilyenkor mindig kimarad valami, amiről később kiderül, hogy éppen a lényeg volt az.

Tegnap biciklivel indultam el valahova, végül egy fügefa mellett, zamatos andalúziai fügét majszolva fogalmazódott meg bennem újfent, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha hagyjuk a dolgokat megtörténni.
Mindezt most a játszótéren egy padon ülve szépen leírom, de persze valami majd megint kimarad belőle.

Ezt a kimaradt eszenciát kínáljuk fel mindenkinek a Walden Napokon. Ezúttal éppen Andalúziában.
Ősszel, amikor az andalúz nap már nem tűz oly forrón, de a kellemes melegben még emlékezetes naplementékben, hullámverésben, hűsítő szellőkben és utánozhatatlanul céltalan sétákban lehet részünk, amelyeken mindanyian megkapjuk a magunk üzenetét.