Ismét sztrájkolnak a pedagógusok. A szakma, mint mondják, nincs megbecsülve, kevés a tisztelet, túl kevés a pénz. Egyetértek. Én is tanítottam. Sok pedagógust ismerek. Nagyon kevés tanítót. Jó tanítót viszont tényleg csak elvétve talál az ember. „A tanítás nem elveszett művészet.“ Igen, én is így gondolom. A mindennapi tapasztalat mégis arra utal, hogy vajmi kevesen ismerik, gyakorolják. Ettől függetlenül mindenképpen kívánatos, hogy a Tanító a hivatásához minden lehetséges támogatást megkapjon. Elképzelhető-e fontosabb, mint gyermekeink gondozása, segítése abban, hogy megtalálják, megismerjék önmagukat, útjukat, helyüket. Csakis egy korlátozott, szűklátókörű társadalom kérdőjelezheti mindezt meg. A tiszteletet nyilván nem lehet visszaszerezni egyik napról a másikra. Apropó, tisztelet. Mit is vallott Tolsztoj a tiszteletről? „ A tiszteletet azért találták ki, hogy elrejtsék a puszta helyet, ahol a szeretetnek kellene lennie.“ Amint a gyermekeinkről van szó, nyilván mindenki azt szeretné, hogy boldogok, elégedettek legyenek, lehessenek. Ne pedig "csak" boldoguljanak. Akik boldogulnak, nem feltétlenül boldogok. Miről is van szó?
Az emberek feszült arcát nézve, az első, ami az eszembe jut, hogy még távol a cél. Még messze van az az idő, amikor elégedetten hátradőlhetnek. Vajon elérik valaha is? Hány ezer éve próbáljuk? Gyermekeimet látva, ahogy önfeledten játszanak az udvaron, tudom, nem tehetem meg velük, hogy eltűnjön a mosolyuk, hogy feledésbe merüljön a gondtalanságuk, hogy felnőjenek. Persze hamarosan felnőnek, de feladatomnak, szülői (és tanítói) feladatomnak tartom, hogy más lehetőségeket is megmutassak nekik. Más utakat. A szemlélődés, a Tétlenség misztériumát, a múlt és a jövő illuzórikus voltát, a Most, a Pillanat hatalmát. Az iskolai rendszer, bizony egy nagyon következetesen felépített RENDSZER. Nem bízzák a szélre, hogy netalán valaki, bárki felismerje, idejekorán észrevegye, hogy „munkaerő” készül belőle is. Az intézményesített agymosás végén, hirtelen a munkaerőpiacon találja magát az ember gyermeke. Ez az a virtuális tér, ahol az áruvá érett (taníttatott) munkaerőt veszik, adják. Tökéletesített rabszolga-kereskedelem. Az érintettek szinte egyáltalán nincsenek tudatában, hogy szolgák, rabszolgák. Szabadságuk puszta illúzió, és ebben bizony a legtöbb pedagógus készséges partnere a RENDSZERNEK. Legtöbbször ezt egyáltalán nem tudatosítva. Hiszen ez a dolgok rendje. Valóban? Ezt vonakodva sem vagyok hajlandó elfogadni. Ne hagyjuk, hogy gyermekeinkre csak ilyen út várjon… Hiszen gyermekként folyamatosan a mostban, a pillanatban éltünk. Nem a közelebbi, távolabbi jövőben kerestük a boldogságot. Aztán lassan elkezdtünk tervezni, komolyabbak lettünk, fontos dolgokkal foglalkoztunk, és bizony már nagyon jól tudjuk, hogy minek, mikor kell teljesülnie ahhoz, hogy elégedettek, sikeresek lehessünk. Érdekes módon rengetegen tesznek egyenlőségjelet a siker, az elérés, a boldogság és az elégedettség közé. Pontosan tudják, mit kell megvalósítaniuk ahhoz, hogy sikeresek és ettől egycsapásra BOLDOGOK legyenek. Persze nem azonnal. Majd a jövőben. A nagyon közeli jövőben. Aztán úgy 40 éves koruk környékén már nem annyira biztosak a dolgukban, de jó néhány boldoggá tévő esemény még vár rájuk. Nem MOSTazonnal ugyan, de nemsokára. Ugye? Megsúgom, hogy az a pillanat soha nem jön el. Érdekes módon ezt egyre többen tudják, mégis nagyon kevesen tudatosítják.
Gyerekeinknek még nem késő átadni ezt a tudást, ezt a tapasztalást, ezt az örömöt. MOST.
Ha belegondolunk morbid egy kicsit a dolog, hogy kocsinkat, TV készülékünket nem adjuk bárkinek kölcsön, gyermekeinket viszont évekre olyan pedagógusok gondjaira vagyunk kötelesek bízni, akiket nem ismerünk, és ami a legszembetűnőbb, hogy ők sem ismernek minket! Sem a családot, sem a gondjaikra bízott gyermeket, sem a céljait, sem az álmait, sem az elképzeléseit és sorolhatnám. Semmit. Vadidegen, rosszul informált egyének ügyködnek hosszú éveken át azon (a legtöbb esetben sikerrel), hogy a gyerekeket belekényszerítsék egy olyan rendszerbe, amely az istenit puszta ÁRUvá degradálja.
Ismerek személyesen is néhány igazi Tanítót. Őket minden téren támogatni lenne köteles a társadalom, hiszen nekik van hivatásuk. Ami fontos. Nekik is, nekünk szülőknek is, de igazán gyermekeinknek fontos ez. A többiek pedig talán dolgozhatnának tovább ott, ahol jobban megfizetik a munkájukat.
